A tékozló fiú története – avagy elkórincált lélekrészeink hazatérése
“Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá.
Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. (…)
Együnk és vigadjunk, hisz gyermekem halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”
Mint minden példázat vagy mese, a tékozló fiú története is több szinten értelmezhető.
Ahogy telnek az évek, múltba révedezéseim egyre mélyebb rétegeket világítanak át.
Tisztul a belső látás és egyre szerteágazóbb perspektívában szemlélem életem fonalait.
Lenyomatokat őrzök magamban és az így létrejött jelrendszer mentén bogozgatom a szálakat.
Olykor azt érzem “megérkeztem” és teljességében látom ragyogni életem, majd ismét újabb megértésekre lelek.
Itt nincs idő, se tér. A megbocsátás és elengedés éppen ezekben a dimenziókban működik.
Az a legnagyobb kegyesség, amikor meg tudom magamnak bocsátani múltbeli esendőségeim.
Elengedem a “nem tudás”, a “nem volt elég jó” állapotát és régi érzéseim átmosom egy tudatos elfogadással és szeretettel. Apránként szabaddá teszem lelkem minden szegletét.
Aki szabad, az tud szabaddá tenni másokat.
Aki megbocsátott magának, az tud megbocsátani másoknak.
Aki hosszú útról érkezett, az tud örülni mások hazatalálásának.
Az önmagunkban való hazatalálásban ünneplőbe öltözik a lélek. Kapuk nyílnak és új távlatok bukkannak fel a láthatáron.
A gyengeségeinkből nyert erő életünk legnagyobb tanulsága.
